„Minden szeretet tragikus a földön, s fordítva is: szeretet nélkül nincs tragédia.
Szeretet nélkül az élet lehet szenzációs és unalmas, értelmes és értelmetlen, de sohasem tragikus.
A szeretet nem arra való, hogy a szenvedést feloldja.
Épp ez a szeretet titka.” (Pilinszky János)
Takács Marianna kolléganőm 2022. november 27-én 56 éves korában elhunyt.
Vakít a képernyő, gondolatomra várva dobog a kurzor. Üresen nézek a nagy éjszakai csendességbe… nem akarnak a billentyűk szavakat formázni. Ijedten bújnak ujjaim alá…, riadt vagyok én is…
Felfoghatatlan még közel két hónap után is, hogy nem találkozhatunk, nem beszélhetünk, felfoghatatlan, hogy már csak bennünk létezik…
Most valami komolyat, „emlékezőst” kellene írnom, az életéről, pályafutásáról, különösen a tanáriról… de nem megy olyan könnyen… Csupa hétköznapi, kedves pillanat villan be: ölelésre tárt karok; vigasztaló, bátorító szavak gyerekeknek, szülőknek, kollégáknak; …gőzölgő teával teli óriási bögréje…; a nagy, tanév végi/eleji lázas teremrendezések…; tantestületi kirándulások elmélkedő sétái; spontán, vagy megszervezett összejövetelek alkalmával jókedvű beszélgetések az élet dolgairól…
Együttműködésünk legerősebb köteléke a nevelőtestületen belüli „együtt működésünk”. Örökös körforgás: „testvérosztályainkkal” szorosabb szövetséget szőttünk a gyerekek miatt, közéjük és köréjük. Amikor szélnek eresztettem egy osztályt negyedik után, ő kapdosta össze, kötötte egybe a változástól megszeppent kis lelkeiket… nem is nagyon kellett hívogatni őket, tudták hova tartoznak: négy évig készültünk erre, hogy az alsóból felsőbe vezető híd túloldalán ő várja őket… a mókuskáit…
A Nagy Rejtély, a Kifürkészhetetlen, a Mindenható a tudója, hogy miért került el tőlünk, ki helyezte más hídfőhöz… kiket vár, kiket kísér ezután? Hol van most? Hol van mosolygós, nyugalmat árasztó egyénisége, finom humora, kedves, közvetlen személyisége?
Egy ember életét nem lehet pár sorban összefoglalni. Emlékezni rá, emléket állítani talán igen…
Osztályfőnökként, több osztály matektanáraként sok gyerek szívét szorította össze a fájó hír. De a gyerekek sokszor okosabbak, találékonyabbak, mint mi, felnőttek… kiírják, kirajzolják „kiteremtik” magukból a bánatot… Pozitív érzéseiket, emlékeiket gyűjtötték össze, újféle kapcsolatot alakítottak ki Mariann nénivel, az elszakítottság érzése helyett az összetartozást erősítették.
Ösztönösen megérezték, hogy akkor élhet tovább, ha a kedves, vicces dolgokra emlékeznek, amiben megmutatkozott embersége, szeretete, együttérzése. A gyerekek őrzik és idézik azokat a szófordulatait, amikkel barátságosabbá tette a számok világát: Logika, gyere be!, amivel elsimította a gyermekhomlokok ráncait: Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. Cuki számokkal édesgette hozzájuk a matematika világát, úgy fegyelmezett, hogy attól senki nem érezte rossz gyereknek magát : Odamegyek! ... és visszajövök. Végtelen türelemmel hallgatta meg magyarázkodásaikat az el nem készült házi feladatokról: Várj! Ehhez le kell ülnöm. A gyerekek pontosan tudták, hogy a házi feladat = otthoni gyakorlás és a méterrúd mint fatestápoló is működik.
És az iskolában mindenki tudja: Matekórán nem lehet meghalni! (…és máskor sem szabadna ugye? Ugye, hogy ugye?)
Voltak, akik rajzzal, volt, aki verssel búcsúzott…
A nevelőtestület és a diákok közösen emlékeztek meg róla, a tiszteletére kialakított emlékfalnál. Iskolánk vezetőjének, Győriné Csendes Gyöngyinek búcsúzó szavaiból idézek:
„Szerette tanítványait, tisztelte kollégáit, szakmájában alázatos volt, másokért élt és dolgozott, sőt nagyon sokszor magát helyezte háttérbe, hogy tudjon segíteni a családjának, barátainak, kollégáinak, tanulóinak. Nem volt könnyű élete, tragédiában elveszítette kisgyermekét, később párját, nemrég édesanyját, s mindezek ellenére tudott mosolyogni, embertársaihoz, diákokhoz kedves lenni és megértéssel fordulni irányukba.
Munkája, jelleme mindegyikünk számára példaértékű. Példa a tanári elhivatottsága, és az, hogy minden körülmény között a nehéz helyzetekben is ember tudott maradni a szó nemes értelmében. A szakmai portfóliójában azt írta magáról, hogy édesanyja mondta neki a pályaválasztásnál, hogy „Te nem lehetsz más, csak pedagógus.” Nagyon jó pedagógus lett. Szívén viselte az iskola sorsának alakulását. Ott segített, ahol tudott, a közösségért szívesen dolgozott, alkotott. Tanítványai matekversenyeken elért, megyei, országos sikerei is azt bizonyították, hogy munkáját magas színvonalon művelte. A pedagógus pályáján kiteljesült, örömet talált benne. Emberségre és gondolkodásra nevelte a diákságot.”
Székesfehérváron született 1967. február 13-án. Tanári diplomáját matematika szakon a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karán szerezte. Pályafutását Budapesten a Vizafogó Általános Iskolában kezdte 1989 augusztusában, majd 1991-ben került Nyúlra, ahol matematikát, kémiát és testnevelést tanított 1997-ig.
Ezután pályát módosított, idegenforgalmi ügyintéző képesítést szerzett, majd a gazdasági szférában helyezkedett el, közben ehhez a munkakörhöz kapcsolódva a Budapesti Gazdasági Főiskola Pénzügyi és Számviteli Főiskolai Karán pénzügyi-vállalkozói szakot is elvégezte.
2015-től tért vissza ismét az oktatás világába. Matematikát tanított, osztályfőnökként kísérte a rábízott tanulókat. Folyamatosan képezte magát különböző területeken. Szakmai minősítésekben vett részt. Munkaközösség-vezetőként összefogta a természettudományos területet. Tanítványait rendszeresen indította matematika versenyeken (Bolyai, Zrínyi, Jedlik) és értek el kiváló eredményeket megyei és országos szinteken is. Pénzügyi végzettségét és korábbi munkahelyén szerzett pénzügyi tapasztalatait a „Pénz7” elnevezésű évről-évre megvalósuló tematikus héten kamatoztatta, diákjai ismereteit bővítve.
Munkáját mindvégig a szakmai igényesség, a kollektivitás és segítőkészség jellemezte. Felkészültsége, tudatossága, emberséges magatartása miatt is tisztelték tanítványai. A gyerekekben észrevette a felnövekvő embert, a nyíló értelmet, a tudás felé vezető úton vele együtt haladó útitársnak tekintette őket. Közvetlensége, érzékeny, a mások lelkével együtt rezdülni képes ember volt, ezért is tudott bizalmi kapcsolatot kiépíteni tanítványaival.
Megemlékező soraimat Márai Sándortól vett idézettel zárom: „Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.”
Sz.B.
